Életünk forgatókönyve vajon meg van-e írva. Sokszor mélázok ezen. Vajon sok dolog csak véletlen műve, vagy előre meghatározott módon történik minden?
Sokszor ezekre a kérdésekre nincsen válasz. Ki ebben, ki abban hisz. Mindenkinek az élete más és más történéseket tartogat. Kinek az élete megpróbáltatásokkal teli, kinek könnyebb, de azt mégis nehezen éli meg.
De nem is az a lényeg, hogy ki hogy érzi és miben hisz, inkább az, hogy ezekből a történésekből mit lehet tanulni. Vajon ezek a történések mindig egyértelműek, hogy mit tanítanak? Mert úgy gondolom, ez mindig később derül ki, nem az adott pillanatban. Tudunk olvasni a sorok között, és utóbb nem haragszunk a sorsra, hogy ezt a leckét adta nekünk?
A leckét hagy szemléltessem saját példámon keresztül. Az elmúlt 1 évben megpróbáltatásokkal teli évem volt. Sok dolog történt, amit negatívan éltem meg. Sokszor voltam a padlón és úgy éreztem nem tudok felkelni, az érzelmeim irányítanak engem. Ezek a dolgok, még a jelen életemre is kihatnak, a mindennapjaimra. Olyan ez, mikor egy gombot sokszor megnyomnak, az igen fájdalmas. Na most ezt a gombot egy ideje igen sokszor nyomogatják. De mégis úgy gondolom, hogy ezek a helyzetek hosszú távon tanítanak. Világ életemben problémám volt azzal, hogy kevesebbnek éreztem/érzem magam a másiknál. Ha volt egy negatív dolog, annak ítéltem/ìtélem meg magam, mint amit mondanak rólam. Tehát az énképem nem stabil. De vajon lehet hinni azoknak az embereknek akik megìtélnek és címkéket aggatnak az emberre, anélkül, hogy jobban megismernék? A válasz egyértelműen az, hogy nem. Csak amikor jön az érzés, ami úrrá lesz az emberen, akkor azt nem racionálja az ember. Na én ezzel próbálok szembenézni. Tudom, hogy ezek a helyzetek hosszú távon értem vannak, engem tanítanak. Hogy megértsem, hogy nem vagyok kevesebb a másiknál, és egy ítéletmentes, stabilabb képet alakítsak ki magamról.
Ha te is ilyen problémával küzdesz, tudd hogy nem vagy egyedül. Csak lehet még nem látjuk tisztán a miérteket.